BENCZÚR EMESE (1969–)

A Munkácsy-díjas Benczúr Emese a kortárs magyar konceptuális művészet egyik legjelentősebb képviselője, aki a feminista diskurzusnak is meghatározó szereplője. Művészetében előkelő helyet foglalnak el a hagyományosan a női tevékenységhez köthető technikák, különösen a varrás és a hímzés; a cérna és a textil nála azonban nem csupán hordozófelület, hanem az időmérés és az önreflexió eszköze is. Munkái mindenekelőtt arra világítanak rá, hogy a cérna minden egyes öltése egy-egy megélt pillanat. Művein keresztül a látogató saját hétköznapi rutinjaival, vágyaival és a jövőhöz való viszonyával szembesülhet, miközben felfedezi a szövet, mint anyag és a gondolat, mint szellem közötti elszakíthatatlan köteléket. Alkotói attitűdjei közé tartozik a rövid, szlogenszerű mondatok alkalmazása, melyek ironikus hangoltságukon keresztül a társadalom állapotára, az egyén elszigeteltségére kérdeznek rá, kritikát fogalmazva meg a nemi szerepekkel kapcsolatban is.

GÁSPÁR ANNAMÁRIA (1985–)

Gáspár Annamária a kortárs magyar feminista művészet különleges alkotója. Kiemelkedő technikai tudását autodidakta módon szerezte meg. A festmények mellett textilmunkákat, installációkat és szobrászati alkotásokat készít. Munkái a japán kultúra elemeiből építkeznek, eszmeiségükben közel állnak a buddhizmushoz, témaválasztásukat illetően pedig a nők életére és helyzetére való reflexió a meghatározó. Gáspár a női léttel asszociált lágyságot, puhaságot előszeretettel fejezi ki a textil, a selyem, a műszőrme anyagain keresztül. Művei belső harmóniát tükröznek; kifejeződik bennük a vágy arra, hogy az ember önmagával és a természettel összhangba kerüljön, mely meditatív állapotot, tér és idő megszűnését idézi elő. Gyakori motívum a szem, a Nap, a láncok, a víz, a növényzet, a tüllfüggöny. Alapvető kompozíciós erőt képviselnek azok a vonalak, melyeket varrással hoz létre, s melyek nem egyszerűen a formák elválasztására szolgálnak – az öltés gesztusai révén az összetartozást fejezik ki.

RICHTER SÁRA (1969–)

A Munkácsy-díjas Richter Sára a textilművészethez, a táblakép-hagyományhoz és az installatív szemléletű alkotói gyakorlathoz egyaránt kapcsolódik. Rusztikus, régi vásznainak központi témájává az emberi élet törékenységét teszi, melyhez narratív keretként személyes elbeszéléseket rendel. Alkotásaiban, melyek gyakorta szakrális hangvételűek, a történet mellett hangsúlyos szerepet kap az anyagiság, a testi jelenlét, mindezek ellenpontjaként pedig az elmúlás tudásából fakadó szorongás. Az elmúlást szellemi, lelki, testi és anyagi síkon egyaránt értelmezi. A textilekre különféle elemeket applikál – virágokat, csontokat, sókristályokat – melyekkel az emberi világ organikus meghatározottságát fejezi ki. Régi fényképekből felépített montázsaival pedig az idő múlására, egyúttal az emlékek feldolgozására, megtartására reflektál. A varrás gesztusával nemcsak rögzít és konzervál, hanem összeköti a személyes sorsot a kollektív múlt emlékeivel – megteremtve a közös átélés lehetőségét.

SZABÓ ESZTER ÁGNES (1966–2024)

Szabó Eszter Ágnes a magyar intermédia művészet elismert alakja; alkotói életműve mellett művészetpedagógiai és közösségszervezői tevékenysége is jelentős. Művészetébe olyan, hagyományosnak tartott női tevékenységeket emel be, mint amilyen a varrás vagy a főzés; ezekhez rendre ironikus jelentést társít. A művekben hangsúlyosan jelenik meg a háziasszony alakja, aki a láthatatlan női munka szimbólumaként jelenik meg. Az alkotások médiumaként szándékosan használ alacsony presztízsű textíliákat és női öltözeteket (falvédő, otthonka, hálóing), melyeket kritikai kontextusba helyez, így kérdőjelezve meg a hagyományos nemi szerepeknek, mindenekelőtt a női tevékenységeknek, valamint a női anyagoknak, médiumoknak a kulturális reprezentációban való alulértékeltségét. Műveiben a popkultúra és a kollektív emlékezet elemei is megjelennek, így azok nemcsak a feminista perspektíva, hanem a társadalmi struktúrák és a kultúra kritikája felől is értelmezhetők.